A magyarok a novemberi, római kerekesszékes vívó világbajnokságon nyolc érmet nyertek. Krajnyák Zsuzsanna két  egyéni világbajnoki címez is ünnepelhetett, hiszen párbajtőrben és tőrben (az „A” sérültségi kategóriában)  is megnyerte az egyéni versenyt. Emellett pedig két bronzérmet szerzett a női párbajtőrcsapat és a női tőrcsapat csapat tagjaként.

A sportághoz víváshoz kapcsolódó hír, hogy újszerű együttműködési megállapodást kötött egymással a Magyar Paralimpiai Bizottság (MPB) és a Magyar Vívó Szövetség (MVSZ): a bizottság első alkalommal rögzítette írásban egy sportági szövetséggel, hogy együtt vesznek részt a sportág fejlesztésében, a sportolók verseny- és eszközrendszerének biztosításában.

Az UTE világklasszis kerekesszékes vívójával nemrégiben beszélgettünk. Interjú Krajnyák Zsuzsannával.

Zana Anita: Hét év különbséggel ugyanabban az országban és ugyanazon a napon lettél egyéni világbajnok. Ez mit jelent számodra?

Krajnyák Zsuzsanna: A jelek szerint azt, hogy szeretem Olaszországot, amely szerencsét is hoz nekem. Komolyra fordítva a szót, nagyon fontos visszajelzés az elvégzett munkáról, a hitről, hiszen ennyi év elteltével is ott tudok, lenne a világ élvonalában. Ez nagyon jó érzés és nagy öröm!

ZA: A párbajtőr után tőrben is világbajnok lettél. A döntőbben éppen Hajmási Évát sikerült legyőznöd. Hogyan emlékszel vissza erre a döntőre?

KZS: Évivel eddig csak egy versenyen vívtunk döntőben, tavaly, az Európa-bajnokságon volt rá esély, de én sajnos lemaradtam a fináléról, amelyet végül ő nyert meg. Már akkor beszélgettünk róla, hogy nagyszerű lenne egy magyar „házi döntő” valamikor, s tessék, pont a vb-n jött össze! Úgy érzem, biztos vívással, megérdemelten nyertem, ugyanakkor a mindkettőnknek nagyszerű érzés, hogy az aktuális Európa- és világbajnok is magyar tőröző!

ZA: A csapatversenyekre, miként tekintesz vissza?

KZS: Nagyon nehéz volt mindkét fegyvernemben, ezért utólag mindkét bronznak nagyon örülök. Mivel a kínaiak nem indulhattak, sokan előre nekünk adták volna a tőrcsapat aranyérmét, csakhogy ez sohasem ilyen egyszerű, s Kínán kívül is sok jó csapat van. Egyik csapatnál sem sokon múlt a döntő, de ez már kár keseregni, inkább örüljünk a bronzéremnek, nincs okunk szégyenkezni emiatt.

ZA: A Magyar Paralimpiai Bizottság és Magyar Vívó Szövetség stratégiai együttműködést kötött egymással. Ez a hétköznapokban, mit jelent számotokra? Hogyan segíti felkészüléseteket?

KZS: Nálunk, az UTE-ban Feczer Viktor edző irányításával már évek óta integrált rendszerben dolgozunk, sokat vívunk ép vívókkal, együtt készülünk, amennyire csak lehet, hasonló munkát végzünk. Időnként a Tatán, vagy a budapesti edzőtáborban együtt tréningeztünk a párbajtőrözőkkel, akik mindig nagyon szívesen ülnek be a székbe, s vívnak velünk. Ez óriási pluszt jelent szakmailag, technikailag, s nagyon sokat ad emberileg. Eddig is örömmel vettük az MVSZ szakmai támogatását, s ha ez csak fokozódik, akkor annak már a 2020-as tokiói paralimpián látszódhat az eredménye.

ZA: Jövőre milyen tervid vannak a vívásban?

KZS: Nekem a vívás az életem, eszembe sem jut, hogy abbahagyjam, olyan természetes része a mindennapjaimnak, mint másnak az, hogy felkel és elmegy dolgozni. Imádom az edzéseket, sohasem volt gond a munkával, s ilyen sikeres szezon után pedig a motivációval se. Ráadásul, a kislányom Zselyke is hetente kétszer már ott edz a szemem előtt a klubban, mondhatni már családi program nálunk a vívás. A lebegő cél a szemünk előtt a tokiói paralimpia, 2018-ra is ennek szellemében készülünk, így az egyéni versenyek mellett továbbra is komolyan fókuszálunk a csapatra is. Nem tagadom, az is nagy öröm lenne, ha 2016 után 2017 legjobb női parasportolója is lehetnék, úgy érzem, ebben az évben sokat tettem érte az eredményeimmel.

Fotó: Krajnyák Zsuzsanna Facebook